Jókai nem csupán a 19. század egyik legnagyobb írója, illetve nem is az egyik legnagyobb magyar író, Jókai: jelenség, neve: fogalom. Bár A nagy könyv nemrég Gárdonyi Egri csillagokját hozta ki abszolút győztesnek, minden olvasásszociológiai felmérés szerint Jókai állandóan ott van az első három legolvasottabb magyar író között, A kőszívű ember fiai és Az arany ember pedig – több-kevesebb sorrendi változással – az első tíz legolvasottabb regény között. 

A Jókai-jelenség persze már az író életében megteremtődött, s az utókor kultuszával csak tovább terebélyesedett. Már életében túlnőtt azokon a kereteken, hogy csak irodalmi téma legyen. Magyarországot képviselte – személyével és műveivel is. Nemcsak kortárs írók, művészek figyeltek rá, mint Petőfi, Arany, Mikszáth, Jules Verne vagy E. Zola, Munkácsy, Feszty Árpád, vagy a zeneszerző  J. Strauss, de politikusok is, Kossuthtól Tisza Kálmánig, Erzsébet királynétól és Ferenc Józseftől Bismarckig és Laubet francia köztársasági elnökig. 

Nagy idők nagy tanúja volt, aki – a manapság divatos közhellyel szólva – rendszerint jókor volt jó helyen, még ha ez rövid távon kellemetlenségekkel is járt (a szabadságharcban való részvétele miatt Tardonán, a Sajó völgyében bujdosnia kellett), hosszú távon viszont minden élményből tőkét kovácsolt művészete számára. Varázsa többek között abban van, hogy a bukott szabadságharcból is le tudta vonni az építő tanulságot: gigászi, mitikus küzdelemnek beállítva erkölcsi példaként mutatta fel az elkövetkező nemzedékek számára, a tragikus eseményekben meglátta a hősöket, akikre egy nemzetnek mindig szüksége van.

Nemcsak a történelmet, az egész földtekét jól ismerte (hatalmas könyvtára és tucatnyi nyelv ismerete tette ezt lehetővé számára) járatos volt a természettudományokban, művészetekben, sportban (maga is lovagolt, vívott), s kitűnően ismerte az emberi lélek mélységeit. Talán ez teszi a leginkább izgalmassá a mai kor embere számára. Flaubert, Tolsztoj a házasság intézményének válságáról írtak világhírű regényeket, Jókai is megírta a maga válság-regényét, Az arany embert, melyben a kifelé sikeres, irigyelt író és közéleti szereplő a művész határtalan magányáról ír. Így vall benne alteregójáról, az öreg Senkiről: „Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, amelyben szerették.” Döbbenetes vallomás, s gondolkodjunk el azon, mi, tudnánk-e a magunk számára egy olyan világot teremteni, ahol nemcsak bámulnak, de szeretnek is miket.